Miskolci Majális, 2026. május 1.

Azt hittem, a tavalyi száraz időszakot nem sikerülhet alulmúlnia a természetnek, de sajnos tévedtem. Olyan helyeken sem találtunk gombát, ahol előző évben igen. Kimaradt a májusi pereszke, tövisaljából is csak pár darab öreg, száraz példányra leltünk, de azért akadt pl. ízletes kucsmagomba, néhány látványos tapló, sárga kénvirággomba és rozsdasárga tőkegomba, ami ebben az időszakban igencsak ritka. Vittünk egészben szárított gombákat (nagy őzlábgomba, ízletes kucsmagomba, cseh kucsmagomba), és így 40 fajt tudtunk kitenni asztalunkra.

A reggel a morcos hűvösben telt, de amint a nap feljebb táncolta magát az égen, egész jó idő kerekedett. Kemény Zsolt kitett magáért, elhozta mobil gázgrillezőjét, hússzeleteket, zöldségeket pácolt, s tizenegy felé átváltott séf üzemmódba. A gyermekfoglalkoztatóban Margó, Évike, Éva, Zsófi, ill. Gabika tevékenykedett, és később befutott a Krisztina–Tamás páros, kik játékos formában mutatták be a fontosabb gombákat: rajzokon, kártyalapokon, egyfajta biológiai nyomozós játékkal.

Tízkor kezdtünk, és azonnal bele is cseppentünk a majális forgatagába. Körülvettek minket az emberek, akadtak egészen jó gombaismerettel rendelkezők és teljesen laikusok is; ők csak a hipermarketek polcairól emelték le a gombát. Hirtelen azt vettem észre, hogy mindannyian sürgünk-forgunk, magyarázunk, kérdésekre válaszolunk. Abban tökéletes volt az egyetértés kiállítók és látogatók közt: rengeteg esőre lenne szükség ahhoz, hogy az erdők-mezők fellélegezhessenek és a gombák előjöjjenek. Egy óra körülre elkészültek az első grillezett finomságok, és lett némi időnk a táplálkozásra (Zsolti, fantasztikusan finom ebédet alkottál!); én ekkor kicsit körülnéztem. Bódéhegyek, hot dog, hamburger, lángos, italoskocsik, kürtőskalács. Főtt virsli, sült hurka-kolbász, lacikonyha sehol, de még a törökméz illatát sem éreztem. A hangulat azonban tökéletes, el tudtam süllyedni a retrókavalkádban. A távoli emlékeimben még létező véradóállomás hiányzott leginkább, és az ezt körbevevő sör-virslit kínáló sátrak.

Fél kettő környékén ismét feltámadt a tömeg és lecsapott asztalainkra; hiába szórakoztatta a közönséget a színpadon néhány nevesebb művész, számukra és számunkra mindez nem jelentett pihenőt. A legérdekesebb beszélgetés egy elsőre normál pihenőruhában érkező magas, hatvanas férfival alakult ki. Az a fajta ember volt, akiről nehéz megállapítani, hogy miféle (kétkezi, netán vezető) munkát végez vagy végzett. Dialógusunk villámgyorsan a mikorrhizás gombák felé fordult, s ekkor rájöttem, jól ismeri az erdők ezerszín lakóit. Mesélt a duglászfenyőkről, melyeknek egyelőre két faját honosították Magyarországon (zöld és kék). Simán bemondta a tudományos neveiket, amitől elkerekedett a szemem, és kezdtem másként tekinteni rá. Végül már egymást tanítgattuk, ki-ki a maga szakterületén: én nemrégiben jártam körbe a témát „gombászszemüvegben”, és megállapítottam, hogy a duglászfenyő kiválóan együttműködik sok-sok itteni gombával, miközben a biztonság kedvéért pár fajspecifikus kalapost azért magával hozott Észak-Amerikából az Óhazába. Feltöltődtem a beszélgetéstől, ezt ezúton is köszönöm neki!

A nap általános témája a gyakran szóba kerülő mérgező gombák és a gyilkos galóca lett. Mivel ez utóbbiból gyűjtött példány nem akadt, jobb híján képekkel illusztráltuk a szépséges gyilkost, elmondtuk, miként zajlik le a mérgezés, és milyen segítség érkezhet, ha idejekorán vagy akár félútnál tart a folyamat. Jó volt látni az arcokon, hogy megértették, mennyire fontos információkhoz jutottak.

Öt óra körül vált csendesebbé az egyébként is ritkuló emberfolyam, s ekkor mi is nekiláttunk a pakolásnak. Köszönjük tagtársainknak a gombagyűjtést és a jelenlétet! Remek kiállítást rendeztünk.

Ifj. Kemény István