2024. október 12., ízek ünnepe, Sajóvámos

Úgy tűnt, a forró évszak utoljára még fityiszt mutat az őszbe hajló világnak, s kicsit fürdőzik az ég rikítósárga korongjának fényében; az élénkzöld gyep harmatban ázott, kései, apró virágai büszkén szegték fel szirmaikat, a hajnal hűvösétől elnehezült, most eszmélő rovarok ügyetlenül próbáltak felkapaszkodni a fűszálak csúcsaira, hogy minél közelebb kerülhessenek az éltető sugarakhoz. Szikrázó napsütés, kellemesen langy nyárutó fogadott minket Sajóvámoson, ahol többféle portékával is kirakodtak az alkalmi árusok.

Mi is árulhattuk volna saját portékáinkat, annyi gombát gyűjtöttünk a neves napra: 92 faj több egyede pihent asztalainkon (néhány igen ritka fajt is sikerült szedni, pl. vöröslábú pókhálósgombát, barnakorongos csigagombát, rózsaszínélű kígyógombát). A bőség zavara – kizárólag a legszebb példányokat állítottuk ki, a többi maradt a tárolódobozokban. Az egyesület elnöke brutális méretű nagy őzlábgombát varázsolt a terítőre; a kalapos akkorára nőtt, hogy némi túlzással gyermekméretű esernyőnek is elmehetett volna – elsőre sokan azt hitték, dekorációt látnak.

Az egyesület részéről elég kevesen voltunk, pedig az „ízek ünnepe” nevű rendezvényre megannyi ember látogatott ki. Jöttek helyiek, környékbeliek, miskolciak, tiszteletüket tették országgyűlési képviselők (egyikük még a vendégkönyvünkbe is írt pár elismerő mondatot), és persze, bár extrém példa, jöttek az ország másik végéből is, természetesen nem célzottan erre az eseményre. A lángost, jókora méretű perecet falatozó vagy épp fagyizó, üdítőket kortyoló tömeg lassan, nyugalmasan haladt az „ízek utcáján”, mindenhol megálltak, nézelődtek, kérdezősködtek. Csapatunk rutinosan kezelte a látogatókat, pillanatok alatt dialógusok alakultak ki, és utána ment minden, mint a karikacsapás; pörgött a gyermekfoglalkoztató és a „felnőttfoglalkoztató” is.

Jól öltözött, középkorú házaspár állt meg velem szemben. Köszöntöttem őket, és némi csevejt követően megkérdeztem, fel tudnák-e sorolni a gyilkos galóca külső jegyeit.

– Fehér pöttyös – felelte a hölgy.

– Igen, és piros színű a kalapja – egészítette ki társa.

– Köszönöm. Most körülírták a légyölő galócát.

Némi tanácstalanság, nézelődés.

– Tényleg! – mondja a nő.

– Akkor hogy néz ki a gyilkos galóca? – kérdi az úr.

Megkértem őket, sétáljanak pár lépéssel odébb, s rámutattam egy szinte érintetlen gyilkos galócára.

– Ez például az. Nagy, bő bocskor, rajzolatos tönk (a rajzolat a tönkön nem minden esetben van jelen!), fehér gallér, fehér lemezek, olajoszöld színű kalap.

– Tényleg van a tönkön rajzolat! – állapította meg a hölgy, s már fotózott is. – Nézd csak! Közelről látszik – mondta társának.

Számomra ezek a felismerések rendkívül fontosak, mert azt érzem, nagyon is van létjogosultsága a kiállításnak, az ismeretterjesztésnek! „Igen, rosszul tudtam, de most megtanulom!” Úgy vélem, azt valóban megtanulták, hogy a piros kalapú, fehér pöttyös gomba nem a gyilkos galóca, s ezek után legalábbis gyanakvón néznek majd a nagy bocskorú, galléros, olajoszöld kalapú erdőlakókra.

A kiállítás nyugalmasabb szakaszában a kora délutáni sziesztaidőben kellemes meglepetés ért minket. Egy csapat fiatal férfi rengeteg nagy őzlábgombát és gyapjas tintagombát hozott vizsgálatra; az összes példány friss, egészséges volt. Természetesen velük együtt örültünk a találatnak, s ha már szóba került az egyesületünk, úgy döntöttek, belépnek sorainkba (arról nincsenek információim, hogy végül ez a valóságban is megtörtént-e).

Egyébként a helyi, illetve a szomszéd településekről idelátogatók nem voltak teljesen laikusok, a környéken termő fontosabb ehető fajokat ismerték, sőt, többen felismerték a gyilkos galócát is.

Ami az élményeken túl leginkább megmaradt bennem, az a minket körülvevő világ: csöndes, illatos levegőjű falu a Sajó partján, szántók, mezők abroncsában. A fák még zöldellnek, leveleiket nem marta rozsdásra a hideg, a madarak boldogan trilláznak (számomra érthetetlen, miként tud némelyik apróság oly nagy hangon énekelni), felnőttek és gyermekek nevetgélnek, hangos szó nem hallatszik. A tájra aznap valami nagyon kellemes nyugalom telepedett, és huncutul somolyogva köztünk maradt egészen az asztalbontás végéig. Köszönjük tagtársainknak a kitűnő rendezvényt!

Jelen lévő tagok: Béres János, Kemény István, Kiss Emese, Polák Jenőné, Szabó Ákos, Szaniszlai Nagy Éva.

Jelen nem lévő, de a gombagyűjtésben segédkező tagok: Barnóczky Mária, Szűcs Viktor.

Copyright 2025. Ifj. Kemény István. Minden jog fenntartva!