MIGE
2024. március 29.
Auguszta

                                                  SZÜLINAP

                         Vargánya Kálmán gondolt egy nagyot, mégpedig azt, hogy nagy társaságot hív össze a szülinapi ünnepségére. Galóca Pujun és Papsapka Józsin kívül még sok barátját, rokonát, ismerősét szerette volna ebben a társaságban üdvözölni. Így hát szétküldte a szülinapi meghívókat a közeli erdőkbe és a távoli mezőkre. Reményei szerint eső is várható volt, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy szép számban jelenjenek meg a köszöntők, ugyanis száraz időben elő sem bújtak volna rejtekhelyükről a meghívottak.

                        Susulykáék közül egyedül Téglavörös Zolit hívta meg, aki bár nem ebben az erdőben lakott, mint a Vargánya család, mégis kiérdemelte, hogy megismerjék minél többen. Nem azért mert olyan szép és szeretetre méltó, hanem inkább azért, mert mérges természete miatt inkább kerülni kellene. És nemcsak őt, hanem Barna testvérét és Kerti rokonát is. Ugyanis már többször szereztek kellemetlenséget azoknak, akik nem ismerték őket, és tudatlanságból barátkozni próbáltak velük.

                        Galócáék közül sokan kaptak meghívót. Az alig felcseperedett kis, törékenytestű Selyemgomba nagyon meglepődött, hogy őt is meghívták, pedig még gallérja sincs. Mikor a kiadós nyári eső elállt, félretolta feje fölül a hatalmas tölgyfalapit, ami alatt addig meghúzódott, megigazította selymes kis szürke kalapját, és azon gondolkozott, hogy ebben a latyakos sárban miként fog eljutni a buliba. Mert bizony a napokig tartó eső feláztatta az erdő agyagos talaját, és ember legyen az a gomba, amelyik gólyaláb nélkül el nem süllyed a sárban. Gólyalábakat nem talált a közelben, ám szerencséje volt, mert tőle nem messze két gyönyörű, magasra nőtt Őzlábat pillantott meg, akik kinyitott, pettyes esernyőikkel szintén az ünnepségre igyekeztek. Megkapaszkodott ezek gyűrűiben, és így hármasban ereszkedtek lefele a megduzzadt csermely mentén. Igaz, hogy Őzlábék törzsén a gyűrűk el-elmozdultak, de Selyemgombának így is sikerült elérni Vargányáékhoz anélkül, hogy szépen kitisztított bocskorcipője összesározódott volna. Mikor megérkezett, illedelmesen köszönt, szétnézett, és meglepetésére igen sok rokonát ismerte fel az egybegyűltek között. Hamar felfedezte unokatestvérét, a mindig Piruló Galócát, aki szerényen húzódott meg egy bokor alatt barnás, rózsaszínes kalapjával, amit halványbarna pikkelyek díszítettek. Arról is rá lehetett ismerni, hogy megduzzadt lábán mindig vöröses foltok jelentkeztek, és ha valaki megtapogatta, azonnal elpirult. Nem úgy, mint hozzá hasonló, de bolondos rokona, aki Párducnak öltözött, és aki sohasem pirult el barna, fehérpettyes kalapja alatt. Ki gondolta volna, hogy veszélyes teremtés, és meggyűlhet annak a baja, aki vele „egy tányérból cseresznyézik”. De Vargánya Kálmán minden vendégét jól ismerte, és be is mutatja őket egymásnak éppen azért, hogy a jókat, akiket mindenki szeret, meg lehessen különböztetni a rosszaktól, akik csak kellemetlenséget okozhatnak.

                        Gyilkos Galóca álruhában érkezett: halványzöld kalap, fehér gallér, alatta zöldes, kígyóbőrmintás, karcsú fehér törzs és ehhez illő fehér bocskorcipő. A halált okozó mérget magában rejtette. Ennek ellenére sokan felismerik, de rá se néznek, mások rúgnak egyet belé, hogy még repül. Sajnos vannak olyanok is, akiket megtéveszt az álruha, és akkor következik be a nagy baj, a menthetetlen, a gyógyíthatatlan, amin már nem lehet segíteni. Ezért aztán Vargánya nyomatékosan felhívja minden kedves vendégének a figyelmét, hogy jól jegyezzék meg az álruhás méregkeverő Gyilkos minden jellemvonását, nehogy valakivel összetévesszék, és ne közeledjenek hozzá. Hadd maradjon magára, és pusztuljon el saját mérgétől.

                        Pöfetegék nem jöttek el az ünnepségre. Ők otthon maradtak, csak magukban pöfögtek, puffogtak, mert nem kaptak meghívót a szülinapra, pedig ők igazán ártatlanok. Az is igaz egyrészt, hogy nem illenek be ebbe a társaságba, hiszen még sapkájuk sincsen, nemhogy kalapjuk legyen, másrészt mindenki fél attól, hogy Pöfike elszellenti magát, mint egy ló és akkor vége a mulatságnak.

                        Rókáékat meghívták ugyan, de ők sem jöttek el a nagy napra. A család csak a ciheresből leste, ki halad el előttük Vargányáék erdőszéli tanyája felé. Sárgák lettek az irigységtől, mikor látták a csinos, cicomáskalapú vendégeket, míg ők -az igazat megvallva- elég formátlanok, sőt ráncosak is. Kiváltképp Légyölő Galócát irigyelték, aki hatalmas, piros színű fehérpettyes kalappal, nagy fodros gallérral, dölyfösen menetelt sárga öltözetű császári rokona oldalán. Össze is súgtak, és megállapították, hogy ez bizony bolondos teremtés. Császár Galócát mindenki becsülte és szerette jóságáért, sokan ismerték messze földön, még a római császár is.

                        Az ünnepségre hivatalosak lettek volna Kucsmáék is a cseh rokonukkal együtt, de ők már tavasszal elbújtak valahol az erdőben, és majd csak jövő áprilisban jönnek újra elő. Így aztán üres hassal maradtak. A meghívottak közül csak ők viseltek volna kucsmát a kalap helyett, és azt sem tudta volna mindegyikük levenni. A meghívót egy vallásos, de inkább szektás távoli rokonuknak, Papsapkának adták át, aki kucsma helyett egy nagy, vörösbarna redős fejfedőt viselt. Erről kapta a nevét is. Általában nem kivánatos személy az asztalnál, de vannak vidékek, ahol szívesen látják mindamellett, hogy csak kivülről mutatós, de belül üres.

                        A szemérmetlen Szömörcsög viszont nem kapott meghívót, bár neki is kucsmaszerű kalapja van, de olyan büdös, hogy a többi vendég csak gázálarcban tudta volna elviselni a közelségét. Nem beszélve a sok légyről, amik állandóan szutykos kalapja körül nyüzsögnek, és amik bepiszkitották volna az ünnepi asztalt. Így a Szömörcsög egyedül maradt az erdőben, és bánatában egy kissé lekonnyult, mert bizony-bizony neki is jól fogott volna valami itóka. Nem hiába mondogatják róla, hogy olyan a teste, mint a szivacs. De ez van, ezt kell tudomásul vennie. Üljön le a tojásaira, illetve a boszorkánytojásokra, és hallgasson.

                        Szegfűgombáék egyik csoportja a mezőről indult a bulira. Kikandikáltak a még nedves fű közül, arra vigyázva, nehogy közéjük keveredjen valami Parlagi Tölcsér, mert az megmérgezné az egész ünnepi társaságot. Karcsú termetük és szívós természetük könnyen átsegítette őket a bogáncsos útszakaszon is. A nyári nap sugarai nemsokára megszárították a füves utat, így sikerült épségben megőrizniük zsemleszínű kis kúpos kalapjukat és az alatta levő laza frizurát. Csak Szegfű mamának borzolódott össze egy kicsit a virágsziromként felbodorított haja, de Vargánya Kálmánt ez egyáltalán nem zavarta. Bár sokan voltak, nekik a fű között terítettek egy kis asztalt, mert apró termetük miatt kis helyen is elférnek a jó gombák.

                        Úgy látszik az ünnepelt kedveli a virágokat, mert Kénvirágékat is meginvitálta, akik most egy sarokba állított fatuskón csokorba szedve díszelegnek rikítóan sárga öltözetükben, amit már messziről meglát a vak is. Azt viszont kevesen veszik észre, hogy a sárga kalap bélése szürkészöld, ami bizonyára nem jó jel, mert a jobb érzésű meghívottak pont e miatt nem tartják velük a kapcsolatot. Inkább a társaság rosszindulatú, mérges, bolondos tagjai fogadják őket maguk közé, akikkel közösen azt fontolgatják, hogyan lehetne minél jobban ártani a gombákat különösen szerető embereknek.

                        A szülinapi meghívásnak eleget tett a Galambgomba család is. Kiválasztották maguknak a leghosszabb asztalt, mert olyan szép számban jöttek el az ünnepségre, hogy egy kisebbnél el sem fértek volna. Eljöttek Kékhátúék, Dióízűék, a Nagy Piros, Varaszöld, Földtoló és sokan mások. Nagyrészük szeretetre méltó, akikről mindenkinek jó véleménye van, viszont itt is érvényesül a közmondás, hogy nincsen búza konkoly nélkül, és Galambgombáék között is ismerünk olyant, aki csípős megjegyzései miatt elviselhetetlen, sőt egyikük - egy rikítóan piros kalapú – rosszullétet, valóságos hányingert kelt az emberben. Ettől mindenkinek kellene óvakodnia, súgta a többi vendég fülébe bizalmasan Vargánya Kálmán.

                        Vargányáék általában vastag, kissé begöngyöltszélű, többnyire barna színű kalapot hordanak, ami sűrű, csövesen szivacsos réteggel van bélelve. Mind kemény testalkatúak, tömöttek és pocakosak, hasasok. Ezért Székelyföldön Medvének keresztelték el őket. Nagyon rokonszenvesek és ismertek nem csak itthon, hanem idegen országokban is. E miatt aztán sokan vándorolnak külföldre, főleg Olaszba és Franciaországba, ahol előkelő vendéglőkbe kerülnek híres emberek társaságába. Egyikük-másikuk mégis hazatér, de már nem a szülőhelyükre jutnak, hanem általában pizzás éttermekben lelnek menedéket, ahol inyencségeket kedvelő emberek nagy szeretettel fogadják körükbe őket.

                        Már javában folyt a mulatozás, mikor az egyik bokorból előbujt egy meztelen meghívott, akinek bőre az esti hüvös széltől tiszta lilára színeződött. A mulatozók elámultak a látványtól, egyesek szörnyülködtek, mások kuncogtak magukban. De ez nem zavarta az új vendéget, aki a nudisták szemérmetlen természetességével megbiccentette lila kalapját, és bemutatkozott: Pereszke Lilla vagyok. Akkor jött rá a társaság, hogy ez a kellemes megjelenésű ifjú hölgy tulajdonképpen jó családból való, akiket sokan szeretnek, és egyre többen becsülnek meg.

                        A Pereszke családnak van egy kiközösített tagja is, egy szürke teremtés, akit Tölcsérék fogadtak be, és át is kereszteltek saját nevükre. Tölcsérék örvendtek, hogy egy ilyen robusztus taggal bővült a család, és már azt sem bánták, hogy Szürke Tölcsér túl erős sprayt használ, amiért finnyás emberek undorodnak tőle. Bár tudományos berkekben mindenki Tölcsérként emlegeti, a régi ismerősök, jó barátok még mindig Pereszkének szólítják, és nagy szeretettel övezik körül.

                        Tölcsérék között van egy igen furcsa, rókavörös színű alak. Színe miatt már többször összetévesztették Rókáékkal. Ő most egy korhadt fatörzsbe kapaszkodva az elemlámpájával bajlódik, és nagyon mérges, mert kimerült az elem, s így nem tudja bizonyítani a hitetlenkedőknek, hogy ő a Világító.

                        Csiperkéék is itt vannak. Ők az eső után azonnal elindultak, és elsőként érkeztek. Vargánya nem kellett bemutassa őket, mert a társaságból már mindenki ismerte Csiperkééket. Talán Sárgulóval nem találkoztak még, de nincs mit sajnálni, mert ő legtöbbször csak kellemetlenkedik. Csiperkéék fehér kalapjaikat mind ugyanabban a kalapszalonban csináltatták, ahol csak olyan bélésanyag volt, ami idővel változtatja színét. Így aztán az idősebbek kalapjában a kezdeti rózsaszínből csúnya, sötétbarna, feketés kalapbélés lesz. Ruhájukat is mind egy szabó készítette, többnyire fehér, nemezes anyagból, amire kivétel nélkül gallért tett, néha kettőt is. Csak az Erdei Csiperke és Fenyves rokona varratott magának tejeskávébarna öltönyt az erdei szabónál, és csináltatott hasonló színű kalapot, de ehhez sem kaptak más bélésanyagot, mint a színeváltót. Csiperkéék mindenütt ott vannak, erdőn, mezőn, kertben, parkokban, de nemcsak itt találkozhatunk velük, hanem piacon, bevásárlóközpontokban is láthatja őket az ember, ahol kitisztított, fehér, városi ruhájukban jelennek meg. Csak kalapjuk karimáját göngyölik be nagyon, nehogy kilátszódjon a rossz minőségű bélésanyag. Általában Laskáékkal együtt járnak a piacra és az üzletekbe.

                        Már későre járt, szinte befejeződött a buli, amikor nagy lihegve megérkezett Laska. Majdnem lekéste ezt a nagy eseményt. Bocsánatot is kért Vargányától a kései érkezésért. Elmagyarázta, hogy ő a népes, családi faház legfelső emeletén lakik, elromlott a lift, és sokat kellett várni amig megjavították. Ráadásul a lába is nagyon rövid, amivel bizony nem lehet sietni.

                        Ezt aztán már nem bírta szó nélkül hagyni Géva asszony, aki szintén többemeletes, zsúfolt házban lakik, ahol a lift is korhadó félben van. Ő is rövidlábú, mégis elért időben, sőt azt szerette volna, ha Vargánya hamarabb rendezi a szülinapot, mert akkor üdébben köszönthette volna az ünnepeltet, de – szó közöttünk maradjon – így is nagyon jól mutatott kénsárga, fodros szoknyájában. Aminek széleire még egy halványabb, fehéres paszpolt is varázsolt a természet szabója.

                        Az egybegyült társaság ünnepelt, vigadott, mindenki jól érezte magát. Volt ott étel, ital, ropogós barna Kenyér és vörös Nedű. Csak egy vendég kesergett a falevelek közé lapulva. Nem hiába nevezték Keserűnek. Mindig könnyezett, ha valaki megbántotta. A furcsa az, hogy ezek a könnycseppek nem sósak, hanem csípősek, és nem kristálytiszák, hanem tejszerűek. Az is lehet, hogy azért kesereg, mert fehér keménykalapja egy kicsit összepiszkolódott, és helyenként berepedezett. Ez viszont senkit sem gátolt abban, hogy szeressék és kedveljék, éppen keserűsége miatt. Keserű életrajzírója, a svédországi Veress Magda így fejezi ki iránta érzett tiszteletét: „Ha megkérdeznék e sorok íróját, melyik az a gomba, amelynek kedvéért az összes többiről lemondana, azt válaszolná..., hogy ez. Aromás, kesernyés ízével valóban egyedülálló...”

                        A meghívottak között volt egy doktor is, aki minden betegséget képes meggyógyítani. Főleg Kínában, Malajziában, Japánban ért el igen szép eredményeket a rákkutatás terén. Szikár, görcsös törzsét Pecsétviasz színű, fényes, fehérkarimás, félrecsapott kalap fedi. A kalap bélése is fehér, a doktori státusznak megfelelően. Receptjeit Ganoderma vagy Ling-zhi álnéven írja alá és sohasem felejti el lepecsételni. Most a saját receptje szerint készített kávét és teát hozott Vargányának ajándékba. Ehhez fűzte az „Isten éltessen sokáig” hagyományos szülinapi jókivánságot.

                        Ebből a buliból helyszűke miatt kimaradtak Tinóruék, a közeli rokonok. Nem voltak ott Tintáék, Csigáék, Tőkéék, Tuskóék, Fülőkéék és még sokan mások. Nekik az ünnepelt megigérte, hogy majd névnapjára rendez egy másik murit, amire csak őket hívja meg. Az érintettek megértették és, bár hümmögve, tudomásul vették Vargánya Kálmán érvelését. Mindenki nyugodtan otthon maradt és végezte tovább a dolgát erdőn, mezőn, gyümölcsösökben, kertekben, türelemmel várva a beigért meghívót. Egyesek, a jobbindulatúak közül, pedig arra gondoltak, hogy ők is rendezhetnének egy-egy bulit, és meghívhatnák az őket szerető embereket - KOSARAS bálra.

 

 

 

E sorokat nagy szeretettel írta saját maga és gombásztársai

            szórakoztatására: Málnási András Marosvásárhelyen, Kr.u. 2007 – ben.