Hegymeg község múltjáról és jelenéről

Szűcs Béla írása

Fotó: Hodobay Mária

A Miskolci Gombász Egyesület a 2005. évi munkatervének összeállításakor úgy döntött, hogy felveszi Hegymeg községet és szűkebb környékét a folyamatosan figyelemmel kísért területek közé. Ennek közvetlen előzménye, hogy jónéhány egyesületi tag már évek óta visszatérő látogatója a község határának, jó gombalelőhelyei, rendkívüli gyógynövény gazdagsága és elsősorban természeti szépsége és érintetlensége miatt. A véletlen játéka, hogy időközben az egyesülethez kerülve, személyemben a község szülöttére leltek, aki nem csak ismeri, de folyamatosan figyelemmel is kíséri a távolból a falu sorsának alakulását.

A körülmények most egyébként nagyon kedvezőek egy ilyen vizsgálódáshoz. A táj arculata a hatvanas évek elején gyökeresen megváltozott, elsősorban a magángazdálkodásról a kollektivizálásra való áttéréssel - ennek serdülő gyermekként még emlékező tanúja voltam. A jelenleg folyó átalakulás (a kollektivizálás részleges megszűnésével, a magángazdálkodás ellehetetlenülését követő „elvaduló" határrészek kialakulásával) hatása a vadon termő gombák és gyógynövények életfeltételeire szintén erőteljesnek minősíthető. A három egymást követő időszak hatásainak összevetése minden bizonnyal alkalmas lehet tanulságok levonására.

Mindezek figyelembe vételével kezdtünk el „hivatalosan" is foglalkozni a tájegységgel. A 2004. évi felmérő túránk alkalmával kiderült, hogy a résztvevők szívesen megismerkednének a község történetével is, így a 2005. évi munkatervünkbe bekerült egy helytörténeti jellegű, de azért a gombák világához is kapcsolódó kiselőadás terve erről a témáról. Ezt az előadást 2005. április 4.-i ülésünkön meg is tartottam, és az érdeklődésre való tekintettel most megpróbálom vázlatosan írásban is rögzíteni.

Hegymeg község Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részén, Edelénytől 11 km-re északkeletre található, a Nyugati-Cserehát területén. Jórészt elszigetelt település, így csak alsóbbrendű közúthálózaton közelíthető meg. Nevét Fényes Elek „Magyarország geographiai szótára" szerint is onnan kapta, hogy „hegyek megett fekszik". Sajátossága, hogy minden irányból zárt dombok („hegyek") közötti, fészekszerű völgy alján búvik meg, csupán a csapadékot és a nem kevés belvizet elvezető patak számára nyílik egy szűk völgytorok Homrogd irányában. Nyilván ezért írja róla Fényes Elek: „olly csudálatos fekvése van az egész helységnek, hogy akár befedni lehetne".

A községről 1272-ből és 1279-ből találtam az első írásos dokumentumok irodalmi nyomát, mindkettő IV.László királyunk, IV.Béla unokája kancelláriájából. Ezekből kiderül, hogy a település már a tatárjárás előtt létezett. Ekkor előbb várjobbágyok, majd királyi szerviensek lakták. Tudva, hogy a királyi kancellária intézményének bevezetése (IV.Béla királyunk) előtt milyen állapotok uralkodtak az írásbeliség terén, joggal feltételezhetjük, hogy a település már ennél jóval korábban is lakott hely volt.

A XIV. század elejéről származó térkép tanúsága szerint a község Borsod vármegye keleti határán feküdt, a mai Hegymeg - Lak - Szakácsi - Irota községek alkotta vonalon. A szintén szomszédos Tomor már Abaújhoz tartozott. Akkor a mai, szoros kapcsolatokat fenntartó Hegymeg - Lak - Tomor községek határában a térkép és az írásos emlékek szerint még másik öt falu létezett: Tornaháza, Sasa, Nyilas, Gyanda és Börkös. Ma már csak dűlőnevek és a sejtelmes szájhagyomány őrzik emléküket. Gyermekkoromban például a Hegymeghez tartozó Bőrkös dűlőről azt tartották az öregek, hogy ott volt a „régi falu", amelyet aztán valamilyen tragédia után a jelenlegi helyén építettek újjá. Ezért találni ott mai napig mindenféle cserépdarabokat az eke után. Magam is meglepődtem, hogy a papírok tanúsága szerint a Bőrkös dűlő helyén Börkös néven bizony egy önálló falu volt valamikor - bár ettől többet most sem sikerült megtudnom róla.

A török hódoltság idején Hegymeg egy Bocskai nevéhez köthető egyezség révén eleinte egyáltalán nem fizetett adót, mert úgymond „csupa nemes lakta". Az egyezséget a felsőbbség elismerte ugyan, de ennek ellenére csapatokat küldtek ellene, amelyek felégették, kirabolták, az embereket elrabolták. Ennek hatására a község persze szívesen felajánlotta az adót - és túlélte a törököt.

A XVI.-XVII. században a község átállt a református vallásra. Mivel a református vallás előírásai szerint minden gyülekezetnek templomot és iskolát kellett állítani, melyet évente vizitáltak, az írásos emlékek ettől kezdve rendszeresek. Mint azt dr. Varga Gábor „Tanulmányok Lak történetéből" című, 1995.-ben Debrecenben magánkiadásban megjelent monográfiája tanúsítja, ezen iskolai és templomi felülvizsgálati adatok alapján (részletes tényrögzítő tartalmuk révén) hozzáértő szakember rendkívül messzemenő elemzéseket készíthet az adott helység mindenkori életéről. Hegymeg történetét sajnos még senki nem dolgozta fel ilyen alapossággal. Legrészletesebben a Hegymeg Önkormányzata által 1999-ben, az új iskola átadása alkalmából kiadott, Hideg Ágnes által összeállított érdekes ismertető füzetből tájékozódhat a kíváncsi, tudományos alaposságot nem igénylő idegen a községről. Ami bizonyos, hogy a község lakossága mai napig döntően református vallású. Templomunk ugyan nem tornyos, csupán fa harangláb magasodik előtte, meg a hagyományos világháborús emlékoszlop, a hányatott sorsú turulmadárral.

Hegymeg lakói hagyományosan földművelésből, állattenyésztésből éltek. Tekintettel földjeink rendkívül alacsony aranykorona értékeire, ez az élet mindig keservesen küzdelmes, a mindennapi gondok túlélésére korlátozódó volt. Jellemző volt a lakosság folyamatos cserélődése: alig néhány olyan családnév van, amelyik hosszabb időn keresztül fellelhető az adatok között. Még a falu nevét hajdan felvevő és századokig meghatározó jelentőségű Hegymegi család utolsó, helyben lakó sarja is elhalt gyermekkorom idején. Utolsó emlékük Hegymegi János neve az első világháborús hősök névsorának élén, az emlékoszlopon.

Elgondolkodva azon, hogy a térség nyolc hajdani falva közül máig fennmaradt három között mi tartotta meg Hegymeget (hármuk közül a legkisebbet), egyik oknak éppen a folyamatos lakosságcserét tartom. Az új emberek friss látásmódja, találékonysága, vállalkozó kedve nagy segítség lehetett ebben a túlélésért folyó küzdelemben.

A lakosság létszámának alakulásáról az önkormányzat már említett kiadványa az alábbi táblázatot közli:

Jelenleg mintegy 40 lakóházban 135 fő körüli állandó lakos él. Szembeötlő az 1960. év utáni tíz év 62 fős, és az 1989. év utáni kilenc év 74 fős ugrásszerű létszámcsökkenése. Az előbbinek magam is részese voltam, ezért talán helyesen látom az okait. Ezek között csak az egyik a városok, az ipar elszívó hatása. Legalább ilyen jelentős, hogy amíg korábban a faluban évszázadokon át csak a tanító és a pap volt képzett ember, egyszerre megnyílt a lehetőség a többre törekvő fiatalság számára a magasabb iskolák felé. Az én évfolyamom volt az első a faluban, amelynek minden tagja legalább középiskolát végzett, ketten egyetemi, heten főiskolai diplomát szereztek. És mindenki ment a megélhetése felé - csupán az a két társunk maradt a faluban, akik „csak" a középiskolát járták ki. Felsőfokú képzettségű emberek számára nem tudott a község megélhetést biztosítani.

Úgy érzem, itt le kell rónom tiszteletemet gyermekkorom egy tantermes, egy tanerős iskolája előtt. Nemzedékek hosszú sorát készítette itt fel az életre a mindenkori Tanító Úr. Az én időmben Török Tanító Úr volt minden tudások letéteményese. Tőle tanultam meg a legfontosabbat: hogyan kell tanulni! Ha csak azt nézném, hányan álltuk meg helyünket a keze alól kikerülve a legkülönfélébb fajtájú és szintű magasabb iskolákban, már eleget mondtam volna. Pedig mennyivel többet adott a mindenkori tanító család az egész községnek! Ők voltak a falu szellemi életének mozgató rugói: színjátszókört szerveztek, működtették a letéti könyvtárat, az iskolában volt az első TV, lemezjátszó, ide járt a mozi hetente egyszer, itt rendezték a bálokat, tánciskolát, gyermek rendezvényeket - hagy ne soroljam tovább.

A második ugrásszerű lakosságcsökkenés okait csak sejtem. Egyik lehet, hogy a falut 25 - 30 éve elhagyó korosztályok helyben, egyedül maradt szülei ez idő tájt apránként elhaltak, vagy utolsó éveikre gyermekeikhez költöztek. Házaikat többnyire ideiglenes, nyári tartózkodási célokra városiak, sőt külföldiek vásárolták fel, akik a falu lakosságába nem számítanak bele. Másik oka a rendszerváltás hozta társadalmi változások: a termelőszövetkezet tevékenysége minimálisra csökkent, a földek jelentős része újra magánosításra került. Ezáltal sok munkahely egy csapásra megszűnt, és csak kevés új keletkezett. A magánosított földek tekintélyes része sajnos parlagon maradt: a kisparcellás földművelés tárgyi feltételei már megszűntek, a mai korszerű mezőgazdálkodáshoz szükséges tőke és vállalkozó kedv pedig nem áll rendelkezésre.

A jelenlegi lakosságot a közszféra és a néhány megtelepült kisvállalkozás látja el munkával. És persze a munkanélküliség nem ismeretlen fogalom errefelé sem. A korábbi tevékenységi formák lassan eltűnnek. Az utóbbi években már a legeltetés is megszűnt, nyilván nincs egy csordányi tehén a faluban. A kondás kürtje már régebben elhallgatott. A legelők elvadultak, alapvető táj-átrendeződési folyamat indult meg.

Érdekes, hogy az elvándorlásban semmi akadályozó szerepet nem látszik játszani az a kétségtelen infrastrukturális fejlődés, amely a rendszerváltást követően gyors tempóban kibontakozott. Ma már teljes a község vezetékes ivóvíz-, gáz- és telefon ellátottsága, portalanították az összes utcát, újra van vegyesbolt, ravatalozó épült, saját önkormányzat működik. Úgy látszik, a hiányok nagyobb jelentőségűek: nincs helyi orvos, patika, az iskolát újra bezárták, a templomnak nincs papja, nincs szórakozási lehetőség, és még sorolhatnám.

Némi reményre ad okot, hogy a drasztikus elvándorlás jelenleg megállni látszik, bár kisebb mértékben most is folyamatos. A község további sorsa alighanem a munkahelyek számának jövőbeni alakulásától függ. Attól, hogy meg tudja-e tartani a kis létszámú, de még azért létező felnövekvő nemzedékeket, esetleg megélhetést tud nyújtani a kis számú, de szerencsére szintén létező betelepülni szándékozóknak is.

És most néhány szót a gombákról, gyógynövényekről

Hegymeg lakossága előszeretettel fogyasztotta a gombákat, de sajnos csak keveset ismert közülük. Hozzáértő ember nem lévén a faluban, ahhoz az ökölszabályhoz tartották magukat, hogy „amit nem ismerek, ahhoz nem nyúlok!". Ez a látszólag primitív megközelítés arra azért jó volt, hogy gombamérgezésről emberemlékezet óta senki nem tud a faluban. És legalább zavartalanul élhettek azok az egyébként ehető gombafajok, amelyeket nem ismertek.

Emlékezetes számomra ilyen szempontból az a rengeteg nagy őzlábgomba, amiket azért nem lehetett nem észrevenni - de az ökölszabálynak megfelelően soha nem nyúltunk utánuk. És sokat emlegetjük mai napig, hogy milyen jó is volt: reggel nagymamám csak felszaladt a szilvásba, szedett négy-öt darab gyümölcsalja (tövisalja) gombát, vagy pecérkét (kerti csiperkét), és mire a három gyerek felkelt, már csak a tojást kellett ráütni. Le lehetett tudni vele egy- egy étkezést, ami akkoriban nem is volt olyan elhanyagolható szempont.

Érdekes, hogy a gombafogyasztásra vonatkozó veszélyes téveszmék közül Hegymegen egyik sem volt igazán elterjedve. Jómagam csak arról hallottam, hogy ha a macskának nem lesz baja a gombás ételtől, akkor az ehető. De soha nem láttam vagy hallottam olyat, hogy ezt valaki ki is próbálta volna. Így azt sem tudom, hogy az a szerencsétlen macska megenne-e egyáltalán bármilyen gombás ételt? Ez a kérdés mai napig motoszkál bennem.

Még két olyan szabályra emlékszem, amelyet sosem szegtek meg. Gombát csak frissen szedve készítettek el és csak egyszer ettünk belőle, soha nem tárolták. A másik, hogy kivétel nélkül minden gombát abáltak. Nem tudták, hogy miért, csak azt, hogy ezt így „kell". Ma már tudjuk, hogy néhány fajnál ez bizony sokat rontott az élvezeti értéken, de az tény, hogy a biztonság irányában hatott.

Ha jobban belegondolunk, a jelenlegi helyzet sem rózsásabb az ilyen kisközségekben: gombaszakértő nincs kéznél, legfeljebb csak könyvekből próbálja meg azonosítani a hagyományosan nem fogyasztott gombát az, akit érdekel egyáltalán. Ami azért nem életbiztosítás - akkor már inkább a régi ökölszabály. Néhány új faj felkerült azért a fogyaszthatók listájára, de ez elsősorban inkább a vendég gombászok ismeretátadó tevékenységének, és a közlekedési feltételek javulása folytán a gyakoribb piacolások során tapasztaltaknak köszönhető, mint az ismeretek tényleges bővülésének. Ezeken a dolgokon elgondolkodva tudom igazán értékelni a miénkhez hasonló tevékenységet végző szerveződések munkáját. Az élőgomba kiállítások, az ezek alkalmával szakemberekkel történő beszélgetések lehetősége, a bemutatott és szóban is emberközelbe hozott gombák felvonultatása nagyobb jelentőségű, mint ahogy olykor, napi gondjainkban elveszve gondoljuk!

Összeállítottam egy listát arról, hogy emlékezetem szerint mely gombafajokat fogyasztották a hatvanas években, melyeket ismertek még ezen felül, és milyen változások történtek ebben az elmúlt évtizedek során. Ebben természetesen csak a ténylegesen „nagy" gombák szerepelnek, hiszen a többi nem érdekelt senkit, nem tudtunk róluk semmit.

A gyógynövényekről annak idején szintén nem sokat tudtunk. Használtuk a kakukkfüvet, a hársvirágot teába vagy párgolásra, a somot befőttnek, a kökényt kíváncsiságból. Ha komolyabbnak látszott a gyerekek megfázása, behozták a fennálló hordót, megtöltötték forró vízzel, beledobtak a kazal aljáról néhány maroknyi szénamurvát. Beleültünk, a hordó tetejét letakarták vászonlepedővel - aztán ki bírja tovább! Ez mai szemmel lehet, hogy primitíven hangzik, de bizony használt. És egyben annak is bizonyítéka, hogy a széna közé igen sok jó hatású gyógynövényt belekaszáltak, ismeretlenül.

A komolyabb bajokra pedig ott volt a falu füvesasszonya, Pásztor néni. Legyen szó pokolhólyagról, emlőgyulladásról, köröm alá szaladt tarlószalmáról, sebek gyógyításáról, ő szinte mindig tudott rá ellenszert. Orvos sosem volt a faluban, de még tíz kilométeres körzetben sem, így hát a beteg első útja rendszerint Pásztor nénihez vezetett. Nagy tudású, sokat tapasztalt asszony volt, akinek télen sem okozott gondot a szükséges gyógynövény felismerése, ha éppen nem volt szárítmánya belőle. Szerencsére ismerte tudása korlátait is - nem kísérletezett olyan bajjal, amihez feltétlenül orvosra volt szükség. Jól együttműködtek a körzeti bábával is, aki a gyerekek világra segítésén kívül sok dologhoz hozzá tudott még szólni. Nem tudok olyan esetről, hogy valakinek baja lett volna miattuk - de olyat sokat tapasztaltam saját bőrömön is, családunkban is, hogy rendbehozták kisebb-nagyobb betegségünket.

Manapság inkább csak divatból, vagy végszükségben fordulunk a gyógynövények felé. Egyre többen vannak viszont, akik a saját szedésű, szárítású készítményeiket rendszeresen alkalmazzák, és komoly eredményekről számolnak be. Számukra gazdag vadászmező Hegymeg határa - ismerik is már jobban, mint az őslakosok.

Nos, most ennyit sikerült elmondani múltról, jelenről - a jövő figyelemmel kisérése előkészítéseként. Az emlékek tárháza korántsem ürült ki, dehát valahol abba kell hagyni. Úgy vélem, beszélünk még ezekről a dolgokról.

Miskolc, 2005.05.01. Szűcs Béla